Békés, bozontos: a tibeti masztiff

2019.09.10. Dave Dean 0 Comments

A tibeti masztiff a világ egyik legdrágább ebe

Nagyjából három éves hír, hogy a világ egyik legdrágább kutyájaként egy tibeti masztiffot adtak el, mégpedig Kínában. Csang Keng-jün, a tenyésztő, tizenkét millió jüanért, azaz akkori árfolyamon 431,6 millió forintnyi összegért adta el az ebet egy akkor 56 éves, ingatlanfejlesztő üzletembernek, aki a fajta nagy rajongójának vallotta magát, és szertett volna a masztiff tenyésztésbe belekezdeni. A kutya egyébként 80 cm-es marmagassággal bírt, 90 kilót nyomott, és aranyszínű szőrrel bírt. Tenyésztője állítása szerint oroszlán felmenőkkel is bÍrt a tibeti masztiff, félhetően társa is, akit szinté ez az üzletember vett meg, ugyanettől a tenyésztőtől, igaz, némileg olcsóbban, potom millió jüanért, azaz 215,5 millió forintért.

Az ősi tibeti masztiff

Kína és Tibet is öt-öt kutyafajtát adott a kinológiai világnak. Tibet fajtái közül négynek a neve szorosan kötődik az országhoz: a tibeti masztiff, a tibeti spániel és a tibeti terrier az ország, a lhasa apso az ország fővárosának nevét viseli. A fajták elnevezését némiképp azonban elhibázta a nyugati világ. A tibeti soha nem volt igazi masztiff – elsősorban hegyi pásztorkutya szerepét töltötte be. A tibeti spániel sem végzett soha vízi munkát, hanem kísérő kutya volt, aki a zarándokokat a hegyi kolostorokhoz vezette. A tibeti terrier nem volt kotorékozó eb, hanem juhászkutyaként és kísérőként tevékenykedett az ember mellett. A tibeti masztiffot az FCI II. fajtacsoportjába sorolták be, a többi négy fajta, a tibeti spániel, tibeti terrier, a shih-tzu és a lhasa apso a IX. fajtacsoportban kapott helyett. Ez utóbbi két fajta mindig is kedvencként tartott öleb volt.

Kínában napjainkban a hatalmas termetű fajta bizony legalább olyan népszerűségnek és védettnek tartott, mint a panda, különösen a tiszta vérű példányok. Történetéről, eredetéről nem maradtak fenn írásos emlékek, ami nem is csoda, hiszen Tibet sok száz éven át zárt volt a nyugati világ előtt. A hosszú évszázadok, amikor is természetes környezetben élve tudott fejlődni a fajta, megtette a hatását, hiszen a tibeti masztiffokat ma is az egyik legegészségesebb, legstabilabb fajtának tartják. A hatalmas testű őrző-védő fajtát hazájában do-khyinak nevezik, és nem csak Tibetben, de a környező területeken, így Nepál, Sikkim, Bhutan és Észak-India hegyi tájain is megtalálható.

A tibeti masztiff őshazája a Himalája hegyvidéke, Tibet, Nepál, Buthán térsége. Eredetét több mint kétezer évesre becsülik, azóta társa a zordon hegyvidék lakóinak.

Egyes utalások szerint a régmúltban két típusa létezett a tibeti masztiffnak. A „do-khyi” finomabb csontozatával, kisebb termetével elsősorban nyájőrzésre, míg az erősebb, termetesebb, „tsang-khyi” inkább gazdája és a vagyon őrzésére, védelmére volt hivatott.

A Himaláján élő nomádok, de a tibeti kolostorok szerzetesei és a paloták urai is kedvelték ezt a hatalmas termetű ebet rettenthetetlensége, ébersége miatt. A sátor, a kolostor vagy a palota bejárata elé kötötték a gazdák kedvenc kutyáikat, hogy értékeiket megvédjék a rablóbandák és a vadállatok támadásaitól. Hogy kutyáik megjelenését még félelmetesebbé tegyék, nyakukba jakszőr gallért (kekhor) helyeztek. Éjszakára a kutyákat a láncról szabadon engedték, és azok éberen őrködtek területük felett.

Az első ábrázolás i.e. 1000-re tehető, a Himalája térségében egy határkövön tűntek fel a fajtához hasonló állatképek. Sőt, a British Múzeumban i.e. 850-ből származó domborműveken is jól felismerhető, tibeti masztiffra hajazó ábrázolások láthatók.

A tibeti masztiff impozáns külsejéről, bátorságáról sok mítosz szól. Arisztotelész így írta le: „kolosszális csontok, izmos, nehéz, nagy fejű, széles pofájú”. Sőt: „Úgy hiszik, hogy a kutya és a tigris kereszteződéséből származik.”

Marco Polo, a nagy utazó már igencsak túlzásokba esve magasztalta a fajtát – szamár méretűnek és medve erejűnek jellemezte, karakterét így írta le: „Ez a hatalmas kutyafajta annyira vad és merész, hogy ha ketten vannak, biztosan megtámadnak egy oroszlánt.” Marco Polo leírása után hosszú évszázadokig nem lehetett hallani erről az impozáns fajtáról.

Tibeti masztiff – egykoron

A tibetiek kutyáikat már apró kölyökkorban láncra kötötték, sőt, állítólag vért itattak velük, így érve el azt, hogy azok felnőtt korukra minél agresszívebbek legyenek. Robert Leighton így írt erről „A kutya új könyve” című művében, amikor is egy Bhotian nevű, 1906-os angliai kiállításról hazatérő kutya történetét ismertette: „Bhotian útja Indián át költséges volt, mert külön kocsiban kellett utaznia. A szó szoros értelmében kiürült a peron azokon az állomásokon, ahol megsétáltatták.” Igencsak kedvelték a kasztrált kanokat, mivel azok mérete még impozánsabb lett, mint kasztrálatlan társaiké. Egy korabeli írás szerint egy kolostor tizenhárom legszebb kanja közül tíz kasztrált volt!

Leginkább a fekete-cser színű egyedek voltak kedveltek, ugyanis ennél a színváltozatnál a kutyák szemei felett egy-egy vörös folt található. A tibeti kultúra azt tartotta, hogy ezek a foltok nem mások, mint egy második szempár, mely lehetővé teszi, hogy a kutya még álmában is lásson, éberen őrködjön.

A tenyésztésben egyetlen cél vezérelte az ősi tenyésztőket: a funkcióra való alkalmasság.Érdekes ellentmondás, hogy a békésnek ismert tibetiek igen nagyra becsülték ezeket az agresszív kutyákat, bár megismerve életkörülményeiket, már érthetőbbé válik ez a tény.

SONY DSC

Az első egyedek a XIX. század végén, a XX. század első felében kerültek Európába, elsőként Angliába, ám a tenyésztési munka kezdetére, a kiállításokon való bemutatkozásra még több mint fél évszázadot kellett várni.  Az első európai alom 1898-ban, Berlinben született, majd 1928-tól Angliában Irma Bailey fogott tenyésztésbe. A háború után hosszú évekig senki nem foglalkozott a fajta tenyésztésével. 1975-ben az USA-ban, 1978-ban pedig Svájcban azonban újra tibeti masztiff almok születtek, újra fellendült a tenyésztési munka!

Az egyik leghíresebb tibeti masztiff tulajdonos Eisenhower amerikai elnök (1890-1969) volt, akinek maga a dalai láma ajándékozott két példányt.

Hazai vonatkozása: gróf Széchenyi István fia, Széchenyi Béla is tibeti masztiff tulajdonos volt. 1880-as ázsiai utazásakor így írt a fajtáról: „Cung-ca előtt pompás tibeti kutyára leltem, melyt két másikkal együtt haza szerettem volna vinni Európába. Diangának hívták és rendkívül vad volt. Hetekre volt szükségem, hogy megérinthessem, noha saját kezűleg etettem. Egy ilyen etetési kísérletnél átharapta a kezemet, szerencsére ott, ahol nem volt csont… Folyton kártérítést kellet fizetnem a harapós állat miatt, mert kifejlett disznókat ölt meg, egyszerűen átharapva a tarkójukat, és egyetlen tyúk sem menekülhetett előle. Amikor először látott bivalyt, rárohant az egyikre, hátára ugrott, és így megkergette az egész nyájat. Később Rannóban, az Irrawaddy folyónál le kellett lőnöm ezt a pompás kutyát … könnyek szöktek a szemembe, mert az utóbbi időben már megszokott engem.”

Érdekesség, hogy bár a fajta őshazája Ázsia, azon belül is Tibet, az FCI Angliát jelöli meg standard adó, azaz fajtagazda országnak.